A minap azt mesélte valaki, hogy tele van feszültséggel, mert itt a felvételi, a gyerek meg nem teljesít. Már nem tud ő, mint szülő többet tenni. Nagyon szeretnék, hogy a felvételi sikerüljön.

Vajon ki, mit szeretne és miért?

Izomteszt segítségével kiteszteltem, kihez tartozik a probléma, nagyrészt a szülőé volt. A szülő elvárása a gyerek felé. Szeretetből akar jót egy szülő a gyerekének, a gyerek pedig meg szeretne felelni a szülőnek. Kész is a játszma.

Amikor egy helyzetben túl nagy az elvárás, túl nagy a potenciál az ügyön. Ahhoz, hogy jó irányba mehessen, azaz nem a játszma résztvevőinek elvárása szerint, hanem, ami VALÓBAN jó minden részt vevőnek, ahhoz le kell venni róla a túlenergiát.

Kopogtatással – amit a szülővel végeztem – hamar kiderült, hogy a szülő tényleg azt hiszi, ez lesz a jó a gyerekének, ezért nyomja annyira, igyekszik mindenáron elérni az eredményt. Sok minden előjött: ” most dől el a sorsa!”, ” ha nem veszik fel, lemarad!”, ” hogy fogják felvenni az egyetemre?” ” muszáj, hogy felvegyék, a barátai is mind elmennek!” és még sok más igazság vagy vélt igazság hangzott el, ami a szülőt szeretetből, féltésből motiválta.

A kopogtatás során gyorsan megszűntek a  hitrendszeri korlátok, motiváló gondolatok, szűnt a feszültség.  A végére már valóban csak a szeret maradt. Béke és nyugalom volt az Anyukában: “Legyen úgy, ahogy a legjobb a gyermekemnek! Hagyom, hogy úgy legyen! ”

Gondolkodni való az eset kapcsán:

Vajon hányszor motiváljuk/kényszerítjük magunkat vagy másokat vélt vagy valós elvárások, társadalmi, családi szokások miatt valamire? Miközben ahhoz, hogy öröm legyen az életünkben, valami egészen másra lenne szükségünk.

Ajánlott irodalom:

Gary Chapman: Egymásra hangolva ( A szeretetnyelvekről)