Söpörte az utcát, lassan söpörte, de megállás nélkül. Minden lépésnél lélegzetvétel, minden lélegzetvételnél söprés. Lépés – lélegzetvétel – söprés. Közben néha azért kicsit megállt, s elgondolkodva maga elé nézett. Aztán megint tovább – lépés – lélegzetvétel – söprés. …
– Látod, Momo – mondta aztán úgy példaképpen –, ez így van: az ember elõtt néha egy hosszú utca van. Azt gondolná, szörnyen hosszú; ennek sose ér a végére, gondolná.
Egy ideig hallgatagon nézett maga elé, majd folytatta:
– Aztán elkezdi az ember, iparkodik. És egyre jobban iparkodik. Ahányszor fölnéz, látja, nem lesz kevesebb, ami elõtte van. Még jobban nekiveselkedik, félni kezd, végül a szuflája is elfogy, nem bírja tovább. Az utca meg még mindig ott van elõtte. Így nem szabad csinálni.
Gondolkodott egy sort. Aztán tovább beszélt:
– Sose szabad egyszerre az egész utcára gondolni, érted?
Csak a következõ lépésre kell gondolni,
a következõ lélegzetvételre,
a következõ söprûvonásra.
Aztán megint csak a következõre.
Megint megállt, aztán töprengett, aztán hozzátette:
– Akkor örömet okoz. Ez fontos, mert akkor végzi az ember jól a dolgát. És így is kell, hogy legyen. – Ismét hosszú szünet, majd a folytatás. – Egyszer csak észrevesszük, hogy lépésrõl-lépésre végigértünk az utcán. Észre se vettük, és a szuflánk se maradt ki. – Bólintott magának, s azt mondta befejezésül: – Ez fontos.”
Michael Ende: Momo (az Utcaseprõ Beppo „ars poetica”-ja)